Azzal kezdődött az egész, hogy január elsején este 11kor felült az ágyban, és azt mondta: Nem kívánlak.
Két szó volt. Nem több. És szétesett a világ, eltörött a tükör. Mint amikor migrénem van, és aranyszínben hasad szét a tér. Csak ez jobban fáj. Mert a migrénre van gyógyszer, az epe és a gyomorsav kihányható, és ha el tudok aludni, másnapra többnyire elmúlik.
Ez nem múlt el. 2,5 hónapja cseng vissza a fülembe. Nem bírom a csendet, mert ezt hallom. Nem kívánlak, nem látom benned a nőt. Hogy fájhat valami ennyire? És hol fáj? Mert meghatározhatatlan a fájdalom helye. Néha a gyomromban remeg, hányingert és fémes ízt hozva. Máskor a szívemet szorítja össze, az agyamig tolva a vért.. és megint máskor a szememben ég, könnyek nélkül.
Ma leveleztem egy emberrel. Nem tudom, ki ő, csak egy nick, pár fotó és néhány gondolat egy társkeresőn, ahova azért regeltem be, hogy visszakapjak egy kicsit az önbecsülésemből és magamból. És ő elérte, névtelenül és arctalanul azt, amit sem az alkohol, sem a tánc, sem sok önmarcangolás nem tudott. Hogy őszinte legyek hozzá és magamhoz.
Hogy merjek sírni. Hogy nem kell nekem erősnek lennem azért, mert mindenki azt várja tőlem. Hogy akkor vagyok igazán erős, ha megnyílok önmagam előtt, és merek gyenge lenni. Hogy nem attól vagyok erős, hogy nem roppanok össze, hanem attól, ha szembe merek nézni a saját fájdalmammal. Mert a fájdalom hatalmas erő, ahogy a könny is. Megéget, felperzsel és megtisztít. És most itt ülök, és homályos a monitor a könnyeimen át, de nem baj, mert végre feloldoztam magam az erős nő átka alól.
Azt sem tudom, hogy mi fáj igazán. A nyolc év, mely hazugnak tűnik, az eskü, melyet tettem, és amit csak én gondoltam komolyan, vagy a kudarc, hogy mi is beálltunk a sablonos válások sorába. De a sablonos dolgok csak addig sablonosak, amíg mással történnek meg.
Fáj? És akkor mi van? Fájt már máskor is. Jobban is. Égetőbben is. Reménytelenebbül is. De az már elmúlt, túléltem, és most megint.. A régi fájdalom elmúlt, jött a helyére új.
Majd ezt is túlélem, ez is elmúlik. Nem az embert sajnálom, bár fontos volt az életemben. Ha elveszítünk valakit, mindig magunkat sajnáljuk, mert egyedül és nélküle maradunk.
Lesz más, tudom. Lesz jobb is, tudom. Csak ne lennének az üres esték.. a magányos órák. Ne lenne a csend. Ne lenne a fájdalom az arcomon. Ott, ahol a tenyere csattant szavak formájában.
Fiatal vagyok és sikeres. Előttem az élet. De attól még félek, mert eltűnt alólam a biztos talaj. Futóhomokra építkeztem, és nem is vettem észre, így nem tudatosan vállaltam a kockázatot.
De ezt egyedül kell. Nem kapaszkodhatok másba. Erős vagyok, ha merek is gyenge lenni. Magamra kell építenem, és az mindig biztos talaj marad. Szilárd, mint a szikla. Vagy gyémánt, amely ott villog a jeggyűrűmben, amit el sem hoztam magammal...
